Ádámnak ma van a második szülinapja. Szó szerint a második. Ugyanis pontosan egy hónapja és hat napja az orvosoktól kapott egy újabb születésnapot.

Sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e a történetét, végül a barátaink és az orvosaink bíztatására úgy döntöttem, hogy ez másoknak is segíthet…

Ádám 9 hónapos koráig nagyon jól fejlődött, sőt minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a kortársainál néhány dologban előrébb járt. Azonban amikor már azt vártuk, hogy elindul és a néhány, 8-10 szóból álló szókincsét tovább fejlesztve beszélni kezd, akkor történt valami. Egyszer csak ingatagabb lett és azt vettük észre, hogy hónapok óta nem fejlődött semmilyen téren az addig mindig új dolgokat mutató gyerek.

Hosszas és szerteágazó orvosi kivizsgálás következett, sajnos nagyon sok tévúttal, fájdalommal és bizonytalansággal teletűzdelve. Azt mindenki látta, hogy valami baj van Ádámmal, de nem tudták/ tudtuk, hogy mi az.

Aztán egy nagyváros megyei szakértői bizottsága megállapította az akkor másfél éves!!! gyerekünkről, hogy autista. A 60 pontos teszt 40 ponttól mondja ki, hogy egy gyerek autista-e vagy sem, mi 60 pontot kaptunk és mellé a következő értékelést:

-Ádám 100%, hogy autista, ez okozza a problémáit.

Ekkor persze azonnal elkezdtem olvasni a témában, hiszen mindent tudni akartam, mi várhat ránk. Azonban ahogy egyre jobban beleástam magam, jött a felismerés, hogy nem stimmel valami. Abszolút nem ismertem Ádámra a leírtakból, sőt szöges ellentéte azoknak. A család és a közeli barátok szintén úgy látták, hogy nem illenek rá az autizmus jelei.

Éppen ebben az időszakban kellett mennünk egy újabb kivizsgálás sorozatra egy pesti gyermekklinikára. Ott elmondtam, hogy eddig hol és milyen vizsgálatokon voltunk már és a fent említett diagnózist is megmutattam, nagy meglepetésükre. Elmondták, hogy ez teljesen szakmaiatlan kijelentés volt egy ilyen korú gyermeknél, ezenkívül nem gondolják, hogy ez a baja a gyereknek, mivel járni azóta sem tud, szerintük más irányban kell vizsgálódni.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, vagy hogy örülni kezdtem, de nem. Azt eddig is sejtettük, hogy nem ez a baj, viszont a bizonytalanság, hogy esetleg más betegsége van, az nem dobott fel minket finoman szólva sem.

Többszöri befekvés és vizsgálatok sokasága után végül eljött az MRI vizsgálat napja. A vizsgálat után nem szokványos módon kopogtatott a kórterem ajtaján a főorvos, mikor én már éppen pakoltam össze a motyónkat, mondván megyünk haza.

Még aznap átirányítottak az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet Gyermekosztályára, ahol közölték, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Másnap reggel 8-kor a III-as agykamrán keresztül megműtötték Ádámot. Egy hártya akadályozta az agyvíz szabad áramlását a gerinc felé, és a felhalmozódott víz nyomta a szürke állományát ezzel roncsolva a sejtjeit.

Mindenki mondhatja, hogy utólag nagyon okos az ember, de én éreztem, tudtam, hogy valami más áll a fejlődéselmaradás mögött. Ha nem vittük volna tovább a megyei bizottságtól, akkor elveszítettük volna a kincsünket.

Nagyon hálás vagyok az összes közreműködő orvosnak, akik tovább vizsgálódtak, vagy tovább küldtek minket a már meglévő diagnózis dacára.

A történethez tartozik, hogy másfél hónap után büszkén mondhatom, Ádám kapaszkodás nélkül áll, és most már valóban várhatjuk, hogy mikor indul el a nagytesója után játszani. :)

kórházegészséges gyerek műtét